Azért leszünk szerelmesek, hogy ne kelljen szeretnünk -Szeresd önmagad 2.

Azért leszünk szerelmesek, hogy ne kelljen szeretnünk

A jéghegy mindig a mi érdekünkben dolgozik, még ha ez egyáltalán nem így tűnik is a tudatos értelmünk szemszögéből. Ez a legistenibb, legpontosabb, legzseniálisabb eszköz, és messze túlmutat mindazon, amit a tudatos értelmünkkel felfoghatunk és elképzelhetünk. Azt hisszük, hogy a valódi énünk az a kicsi, tudatos csúcs, amelyet a víz felszíne felett érzékelhetünk - mi magunk és mások is. Itt cselekszünk, itt döntünk, itt leszünk szerelmesek, s állítólag arra vágyunk, hogy szeressünk és együtt maradjunk, amíg a halál el nem választ. Valójában azonban egészen mást teszünk: itt alkotunk különböző  képeket arról, hogy milyennek kellene lennie az életünknek; itt alakítunk ki egyre- másra újabb és újabb elkerülő stratégiákat, hogy távol tartsuk magunktól a fájdalmainkat és a tökéletlenségeinket, pedig ezzel egyben elszigeteljük magunkat a valódi szeretettől és az élet számtalan lehetőségétől.

Amint valami kellemetlenné válik, azonnal a kiutat keressük. Amint fájdalmat érzünk, rögtön fájdalomcsillapítóért nyúlunk. Meg akarunk szabadulni a negatív érzésektől, sokszor még önmagunktól is: ha nem úgy érezzük magunkat, ahogy véleményünk szerint éreznünk kellene, akkor különféle függőségekbe menekülünk, vagy olyan embereket keresünk, akik megmutathatják a kiutat. Amint nem úgy zajlik minden az életünkben, ahogy véleményünk szerint kellene, azonnal elkezdjük kialakítani azokat a stratégiákat, amelyek javulást ígérnek. Sikeresebbek, okosabbak, elismertebbek, szebbek, gazdagabbak akarunk lenni, de semmi esetre sem akarjuk bevallani önmagunknak, hogy pillanatnyilag tehetetlennek, magányosnak, alkalmatlannak és csúnyának érezzük magunkat.

A szingliknél ez a folyamat a legtöbbször sokkal könnyebben felismerhető, mint a pároknál. Amint egyetlen szabad percük is van, amint véget ér egy romantikus történet, sokan azonnal elkezdik keresni a következő kapcsolatot. Ennek a könyvnek a szemszögéből ez az állandó elfoglaltság egyetlen célt szolgált: eltereli a figyelmét saját magáról és mély, belső magányáról.

De a pároknál is megfigyelhetők hasonló elterelő stratégiák. Miután félnek attól, hogy valóban szembenézzenek egymással, és a valódi közeledéshez vezető úton talán bizonyos ideig tartó hallgatásnak vagy távolságtartásnak kelljen kitenniük magukat, csordulásig megtöltik a családi naptárt, és szinte minden pillanatra jut egy-egy meghívás, baráti találkozó, kirándulás, önkéntes munka vagy hobbi. Gyakran hallom pároktól, hogy együtt töltik ugyan a szabadidejük jó részét, de semmit sem tudnak a másikról. Időközben több olyan pár is eljött hozzám terápiára, akiknél az egyiknek hosszú időn át szeretője volt a legszűkebb közös baráti körből, és közös meghívásoknál vágytól izzó pillantást váltottak, esetleg az asztal alatt vagy a folyosón érintették meg egymást, a mit sem sejtő házastárs jelenlétében.

A külvilágban megjelenő aktivitásnak valóban van olyan formája, amely mélyen gyökerező, fejlett és átdolgozott kapcsolaton alapul -ilyenkor két ember olyan sok erőt merít a kapcsolatból, hogy azt tovább tudják adni a környezetüknek. Amikor azonban a házaspár naptárában már el sem férnek a különféle találkozók, a legtöbbször tudattalanul is azon igyekeznek, hogy eltereljék a figyelmet a lényegről. Ebben hasonlítanak a tojóra, aki a fiókákkal teli fészkétől biztonságos távolságra hangosan csicsereg, és vadul csapkod a szárnyával, hogy így elriassza az esetleges ellenségét. Ez a túlzott elfoglaltság nemcsak önmaguktól tartja távol őket, hanem pontosan arról tereli el a figyelmet, amire igazán összpontosítani kellene: a félelmükről és a fájdalmaikról. 

Valójában ugyanis ezeket kell megtanulnunk megérteni, szeretni és táplálni. Teljes szívből ezeknek kell szentelnünk magunkat, és bátran szembe kell néznünk velük.

/részlet a Szeresd önmagad, és mindegy kivel élsz c. könyvből/

~ szeretettel