Annyira gyenge vagy! -Szeresd önmagad 3.

Ahhoz, hogy önmagunkra összpontosítsunk, ritkán van szükség terápiára. Nem kell tennünk semmit, kizárólag egy speciális hozzáállásra van szükség: az önmagunkra való odafigyelésre, és elegendő hajlandóságra ahhoz, hogy megértően és őszintén figyeljük meg magunkat, és valóban érzékeljük, átérezzük az adott pillanatban megjelenő érzéseinket.

Amikor Christina eljött hozzám, szinte minden idejét lekötötte, hogy állandóan segített valakinek, vagy valamelyik családtagjával foglalkozott. Amikor azonban sikerült teljes szívemet és a teljes jelenlétemet beletenni abba az egyszerű kérdésbe, hogy ő hogy érzi magát, hirtelen könnyek futották el a szemét. Minden alkalommal meglepődött a könnyein, és mindig nagyon mélyen érintette, amikor egy pillanatra sikerült érzékelnie saját hogylétét. Egy ilyen rövid, őszinte kérdés segítségével egy pillanatra visszajutott önmagához.

Pontosan arról van szó, hogy ilyen rövid, őszinte kérdéseket kell feltennünk saját magunknak -  és máris eljutottunk zseniális jéghegyünk közepébe. Bizonyos lehet abban, hogy minden, amit meg kell tudnia önmagáról, minden, amit meg kell gyógyítania önmagában, minden félelme az élettel kapcsolatban pontosan a megfelelő helyen és a megfelelő pillanatban fog megjelenni- csak észre kell vennie.

A mindig mindenkinek segíteni akaró Christinának csak meg kellett volna állnia egy pillanatra, és ebből a megváltozott szemszögből kellett volna szembenéznie a hétköznapok eseményeivel: 'Mit akar ez megmutatni nekem önmagamról?' Lépten nyomon segítségre szorulókkal találkozott, az élete minden pillanatában szüksége volt rá valakinek. Mintha az egész nemzet anyja lett volna. Egy rövid, őszinte kérdés segítségével talán visszaemlékezett volna arra, hogy már kislánykorában, a családjában is ugyanezt az  anyaszerepet kellett játszania. Felismerhette volna, hogy élete minden területén - a mostani családjában, a baráti körében vagy a tágabb környezetében- mindig ugyanebbe a szerepbe esett vissza. És talán azt is észrevette volna, hogy míg öntudatlanul is saját maga kereste ezt a szerepet, közben szenvedett is tőle és gyűlölte. Talán végül eljutott volna arra a pontra, hogy megérezze a saját tehetetlenségét és segítségre szorulását, tudomást vegyen a régóta visszafojtott könnyekről, majd ezzel az új tudattal képes lett volna véget vetni az állandó ismétlődéseknek.

Minél következetesebben gyakoroljuk mindennapi életünk őszinte érzékelését, annál gyorsabban megállapíthatjuk, hogy az egész életünk mindig ugyanannak a forgatókönyvnek az alapján zajlik. Jómagam a föld számos országában éltem, legalább két tucat alkalommal költöztem, többször változtattam meg a hivatásomat és kerestem új társat, és mindezt azért, hogy alázatosan megtanulhassam  ezt  a fontos leckét: mindegy hol vagyok, mindegy, kivel vagyok, és mit teszek- az eközben szerzett tapasztalatok mindig az élettel kapcsolatos nézőpontomat tükrözik vissza. Minden ember a világon újra és újra a saját, személyes  filmjét éli végig. A forgatás helyszínét és a szereplőket -azaz társunkat, munkahelyünket, és a lakóhelyünket-megváltoztathatjuk, de az érzelmi klíma és az életszemléletünk mindig ugyanaz marad. Kicserélhetjük a vetítővásznat, amelyen életünk képei peregnek, megváltoztathatjuk a beállításokat, de a forgatókönyv mindig ugyanazokat a cselekvési mintákat követi, és a különböző színészek is hasonló szerepet játszanak. Hiszen mi magunk vagyunk filmünk rendezői és forgatókönyvírói, de ezt legtöbbször már elfelejtettük.

Nem olyannak látjuk a világot, amilyen- csak a világról alkotott képünket látjuk. A jéghegyünk közepében, a mélyben, ebben a belső mozigépteremben végtelen szalagon újra és újra saját régi, szomorú történeteink peregnek. Mi azonban már egy örökkévalóság óta nem léptünk be ebbe a belső mozigépterembe, sőt a legtöbbször a létezéséről is elfelejtkeztünk. Hiszen van rajta egy lyuk, akárcsak az igazi moziban, és innen vetülnek a film kockái arra  a hatalmas filmvászonra a jéghegy csúcsán. Tökéletes a hangzás, fantasztikus a technika -annyira tökéletes, hogy lassan észre sem vesszük, hogy el is felejtünk belenyúlni a pattogatott kukoricás zacskóba. 

Így Christina is, anélkül, hogy a tudatában lett volna, újra és újra a saját gyermekkora történetét élte végig.Az egyik segítségre szorulótól rohant a másikig. Minden egyes ilyen segítségre szoruló ember rendkívül fontos volt a számára, és meg volt győződve arról, hogy kizárólag ő segíthet. Amikor aztán kérdésemmel ("Hogy érzed magad?") megmutattam neki ezt a kis lyukat a moziterem falán, akkor a könnyein át egy pillanatra ki tudott pillantani a filmből,  és meglátta azt a kis szobát, ahol a forgatókönyv íródik. Ekkor végre visszaérkezhetett önmagához, felismerhette a saját történetét, megérezhette, hogy maga is segítségre szorul- és lépésről lépésre azt is megérthette, miért haragszik a férjére..

Éppen mikor a legizgalmasabb lesz a filmvásznon lejátszódó jelenet, amikor úgy tűnik, hogy a két ember a filmen valóban egymásé lesz, egyszer csak átszalad előttünk a házastársunk. És mielőtt egyáltalán észrevennénk, mi történik, a gép máris rávetíti a gonosz szerepét. Hiszen a filmünk feldolgozatlan, végtelen történetében ő játssza  a főszerepet. 

Christinának van egy öccse, aki mindig a középpontban állt, és az anyjuk is őt szerette jobban. A nővér, azaz Christina öccse árnyékában idővel rendkívül hiányát érezte a szeretetnek és az odafigyelésnek, de mindig kudarcot vallottak a kísérletei, amelyekkel igyekezett magára irányítani a figyelmet. Tőle nem fogadták el a gyengeséget sem. Az egyetlen dolog, amivel kivívhatta az anyja odafigyelését és szeretetét, ha ő is a gyengébb öccsével törődött. Így kislánykorában megtanult valamit, ami mindmáig rabságban tartotta mint felnőtt nőt: csak akkor kap figyelmet és szeretetet, ha segít a férfiaknak. Pontosan úgy alakítjuk az életünket, mint Christina: bárki jöjjön is, tudattalanul azonnal kiosztjuk rá azt a szerepet, amely beleillik a régi, megszokott belső filmünkbe. 

Christina lett a család ügyeletes ápolónője, segítője és bébiszittere. A közelség számára egyet jelentett egy másik ember ápolásával és segítésével. Az általa kialakított közelség a férfiak számára függést jelentett, akinek ez nem tetszett, igyekezett elmenekülni. Így idővel fia fokozatosan eltávolodott tőle, a férje is visszahúzodott.

A Christina életében jelen lévő férfiak idővel olyannyira hasonlóvá váltak az anya által előnyben részesített fiútestvérhez, hogy a felnőtt nő szemében automatikusan a düh, elutasítás és lenézés tárgyává váltak. Pontosan azzá váltak, amit Christina sosem akart. Ha Christina elég bátor lett volna ahhoz, hogy önmagát adja és a saját életét élje, akkor fel kellett volna vállalnia a kockázatot, hogy esetleg önmagáért fogják szeretni. Ha pedig abbahagyta volna az állandó anyáskodást a családja férfitagjai felett, és így nem szuggerált volna gyengeséget két férjébe, akkor a családban mindenki felnőhetett volna és előbbre juthatott volna. Közös munkánk során egyszerre csak felismerte, hogy hogy pontosan ugyanazt ismétli saját családjában, amit az anyja esetében annyira elutasított, és ami miatt már az anyja sem kapta meg azt az odafigyelést és elfogadást, ami a saját női létével kellett volna kiérdemelnie.

/részlet a Szeresd önmagad, és mindegy kivel élsz c. könyvből/

~ szeretettel