Szakítás- a megoldás elnapolása
A legritkább esetben szakítunk azért, mert a másik közömbös lett a számunkra. A legtöbbször azért hagyjuk el a párunkat- főleg, ha nem az első komoly kapcsolatról van szó-, mert elveszítettük a reményt, és nem látjuk a kiutat. Már nem tudjuk, hogyan lehetne átütni a labdát a háló felett, és hogyan találunk megoldást valamire, ami elviselhetetlennek tűnik számunkra. Mostanra már számtalan alkalommal végigéltük, illetve végigszenvedtük a partnerünkkel ilyen fájdalmas vagy épp sérüléseket okozó folyamatokat, és semmiféle kilátásunk sincs a változásra vagy a kedvező megoldásra. Ezért kapcsolatunk lassan elhalt, vagy csatatérré változott. Amikor a válás, szakítás mellett döntünk, meg vagyunk győződve arról, hogy a távolságtartás az egyetlen kiút, más lehetőségünk nincs a további sérülések és az alávetettség elkerülésére.
A szakítás valódi megváltásnak tűnik. Végre fellélegezhetünk, mert alábbhagy a fájdalom. Végre beköszönt a nyugalom, és kikerültünk egy ördögi körforgásból. Úgy tűnik, hogy a házasság hajótörése után a válás egy nyugalmas sziget a háborgó óceánban. Ismét szilárd talajt érzünk a lábunk alatt. Ám amikor kifújtuk magunkat, behegedtek az első sebeink, és ismét erőre kaptunk, körülnézünk- és ha elég őszinték vagyunk magunkhoz, akkor meg kell állapítanunk, hogy ottrekedtünk ezen a szigeten. Néha nem vagyunk egyedül, mert mellettünk áll egykori titkos szeretőnk, aki miatt elváltunk. Néha gyorsan érkezik a megmentő egy másik szerelem képében.
Ám amikor meg akarjuk találni az utat vissza a szárazföldre, a gyermekeinkhez, a családunkhoz, a régi barátainkhoz, a mindennapi életünkhöz, akkor ráébredünk, hogy elválaszt tőlük a régi viselkedésmintáink és szokásaink hatalmas óceánja, amelyen át kell kelnünk.
Az elválás, szakítás esélyei
Az elválással, szakítással járó gyökeres változás talán arra kényszerít bennünket, hogy megtegyünk olyan dolgokat, amelyekhez korábban nem volt bátorságunk, vagy amelyeket nem engedélyeztünk magunknak. Ha tudatosan tesszük mindezt, akkor tágíthatjuk a tudatunkat, és teljesen új képességeket fejleszthetünk ki magunkban. A szakítás ezen felül időt és teret szabadít fel a gyógyulásra. Önmagunkba visszavonulva, a másik jelenléte nélkül begyógyíthatjuk a sebeinket és megnyugodhat a szívünk. Amikor azonban ismét összeszedtük az erőnket, teljes bizonyossággal ismét szembetalálkozunk a megoldandó tanulási feladattal-és a benne rejlő fejlődési lehetőséggel-, amelynek eddig nem tudtunk megfelelni, ám fejlődésünk során feltétlenül meg kell birkóznunk vele.
Talán azért szakítottunk, mert társunk túlságosan gyakran megsértette a határainkat. A szakítás ebben az esetben éppen ezeket a határokat szilárdíthatja meg. Ám egy idő múlva feltétlenül meg fogjuk állapítani, hogy csak halasztást kaptunk a külvilágtól való elhatárolódás kérdésében, és előbb vagy utóbb saját magunknak kell megoldanunk a házi feladatot. Meg kell tanulnunk megfelelően gondoskodni önmagunkról, meghúzni a saját határainkat, és igen helyett nemet mondani, ha valóban azt tartjuk helyesnek. Ellenkező esetben csak idő kérdése, hogy mikor szembesülünk ismét valódi problémáinkkal- ami természetesen nem a volt társunkban keresendő, hanem abban a tényben, hogy nem tudjuk egyértelműen kijelölni a határainkat.
Teljesen mindegy miért szakítottunk: mert a másik átlépte a határainkat, nem kaptunk eleget valamiből, hazudtak nekünk, megcsaltak bennünket, vagy állandóan ellenőriztek és kritizáltak- a szakítás következtében egy pillanatra valóban megkapjuk azt, amire szükségünk van. Talán első pillantásra szokatlanul fenyegetően vagy éppen megváltó megkönnyebbülésnek tűnik, ám az elválás valójában mindig akkor jelenik meg segédeszköznek az életünkben, amikor saját erőnkből képtelenek vagyunk kialakítani magunkban bizonyos képességeket és tulajdonságokat. Amikor már nem hiszünk abban, hogy közösen megtalálhatjuk a megoldást, amikor már egyetlen reménysugarat sem látunk, és már nem érezzük magunkat képesnek arra, hogy új életet leheljünk a kapcsolatunkba. Amikor zsákutcába jutottunk, és elviselhetetlennek érezzük a fájdalmat, amikor elkerülhetetlennek látszik, hogy kiüresedünk- ilyenkor tudatos és mélyen végigélt elválásra kell törekednünk, és a szakításnak a szív mélyéről kell fakadnia.
A szív mélyéről fakadó elválás azt jelenti, hogy a partnerünktől elválasztó távolságot tudatosan felhasználjuk arra, hogy megerősödjünk, és ebből a biztonságos távolságból kiindulva megtanuljuk elfogadni őt. Ez ellentmondásosan hangzik, de valójában csak akkor tudunk továbbfejlődni és minden régi negatív érzelemtől elszakadni, ha képesek vagyunk békét kötni a társunkkal. Hiszen ő mutatta meg a fájdalom helyét, és talán még mélyebbre vágott a seben- ám ezt a sebet nem ő ütötte. A szakítás, válás - amint mondtam- általában mindössze azoknak a lépéseknek a megtételére kényszerít bennünket, amelyeket már a kapcsolatban is meg kellett volna tennünk, ám ez elmaradt.
Az elvált, otthonülő kotlóstyúk-feleségek kénytelenek önálló nővé válni. Az elvált férfiak, akik azelőtt ritka vendégnek számítottak a saját otthonukban, most hétvégenkét kénytelenek gondoskodóbb és felelősebb apjuk lenni a gyermekeiknek, mint azelőtt.Ezen az úton arra kényszerülünk, hogy önmagunkkal őszintén szembenézve felismerjük saját korlátainkat, és tovább növekedjünk, még ha ezt gyakran csak később, a történtekre visszatekintve ismerjük is fel. A másiktól való elszakadás során rátalálunk saját önállóságunkra, és képesek leszünk kölcsönösen tisztelni egymást.
Talán már Ön is foglalkozik a szakítás, válás gondolatával, vagy már külön is élnek a párjával, esetleg éppen most készül újra elkötelezni magát. Ezzel a fejezettel egyetlen üzenetet szerettem volna megfogalmazni, amely valóban a szívem mélyéből fakad. Mint a kapcsolatok minden egyes mozzanatában, és árnyalatában, úgy az elválásban is végső soron egyetlenegy dologról van szó- hogy megtanuljunk szeretni. Az elválás a szeretetünk előtt álló legnagyobb kihívás. Csak akkor tudunk valóban elválni a társunktól, és csak annyira leszünk érettek egy új kapcsolatra, amilyen mértékben képesek leszünk megérteni volt társunk viselkedését, felismerni a korlátait, és nem várni el tőle többet, mint amennyit adni tud- tehát amilyen mértékben képesek vagyunk megbocsátani neki, és kinyitni előtte a szívünket, azaz lelkünk mélyén békét kötni vele.
Ebből következően gyermekeinknek is olyan mértékben tudunk békét és szilárd talajt nyújtani, és utat mutatni férfi vagy női belső teljességük megtalálásához, amennyire képesek vagyunk őszinte szeretettel elengedni egykori társunkat.
Hogyan válhatunk valóban szabaddá?
"Egykori társunkat szeretni, hogy valóban elszakadhassunk tőle..." Alig van a terápiás munkámnak más olyan alapelve, amely annyi tiltakozást és ellenállást váltana ki, mint ez a mondat. Talán Ön is éppen hitetlenkedve ingatja fejét. Mégis ez az egyetlen módja annak, hogy ne csak külsőleg, hanem belsőleg is békében szakadhassanak el egymástól. Ha le akarunk győzni valamit, akkor legelőször is el kell fogadnunk a létezését. Ha valóban szakítani akar, ha tényleg fel akar szabadulni a régi kapcsolat kötöttségei alól, akkor először békét kell kötnie vele. És valódi békét csak egyetlen módon lehet kötni: ha teljes mértékben elfogadjuk egykori partnerünket.
Talán félreértelmezhető az előző mondat, és Ön most úgy érzi, hogy mindenképpen vissza akarom kényszeríteni a régi kapcsolatába. Nem arról van szó, hogy vissza kell térnie társához: nem az a cél, hogy mindenképpen együtt maradjanak.
Tehát nem kötelezettségekről, példaképekről és ígéretekről van szó, és nem is a mindenáron való együtt maradásról. Csakis a szeretetről van szó- még ha el is szakadunk egymástól. "Csak olyan mértékben tudunk valóban elszakadni a régi társunktól, és annyira válunk igazán éretté egy új kapcsolatra, amennyire képesek vagyunk szeretni az egykori párunkat." Talán most Önben is felmerül a gondolat: "Hogyan szerethetném azt az embert, akitől épp most szeretnék elszakadni, mert pokollá tette, vagy talán végleg tönkretette az életemet?" Nem az a feladatunk, hogy nagyszerűnek tartsuk egykori partnerünket. A szeretet nem azonos a szerelemmel. A szeretet nem azt jelenti, hogy együtt maradunk és alkalmazkodunk a helyzethez. Nem is azt, hogy jó képet vágunk a gonosz játékhoz. A szeretet a függőség ellentéte. A szeretet szabad- senkire sincs szüksége, csak szeretni akar. A szeretet annyit jelent, hogy elfogadjuk azt, ami van.
Béke nélkül nem válhatunk függetlenné
Az elfogadás a szakítás, elválás esetében azt jelenti, hogy felismerjük: az egykor annyira szeretett társunk hibáinak és rossz szokásainak semmi köze hozzánk. Nem azért teszi azt, amit tesz, hogy ártson Önnek, megsebezze vagy becsapja Önt. Egyszerűen olyan, amilyen. Talán nem felel meg az Ön elvárásainak, és nem tudja kielégíteni a szükségleteit. Talán vannak olyan tulajdonságai, amelyeket Ön nem tud megérteni és elítél. Olyan viselkedést mutat, amit Ön nemcsak hogy nem értékel, de elfogadni sem tud. Nem úgy reagál az Ön megnyilvánulásaira, ahogy az az Ön elképzeléseinek megfelel. Fájdalom azonban nem azért alakul ki Önben, mert egykori partnere ezt vagy azt tett, hanem mert Ön azt nem tudta elfogadni. A dolgok azért váltak egyre elviselhetetlenebbé, mert Önben egyre több ellenállás és elutasítás ébred a társával és stílusával szemben. Amíg azonban csak dühöng és panaszkodik, elutasít és elítél, amíg nem tud békét kötni egykori társával, addig továbbra is erős szálakkal kötődik hozzá, és a viselkedéséhez. Ez a hozzáállás ugyanis azt jelenti, hogy még akar tőle valamit- jóvátételt, odafigyelést, változást.
Tehát mindig Ön az, akinek valami nem elég.
Az elválás megtanít a szeretetre
Egyszer egy épp válófélben lévő nővel Istenről kezdtünk beszélgetni. A nőt súlyos bűntudat gyötörte. Attól tartott, hogy Isten megbünteti, mert a kiélezett válási konfliktusban annyira keményen a férje ellen fordul. Beszélgetésünk során azt mondtam neki: "A férje a legnagyobb ajándék, amit Ön Istentől kapott. Még sohasem volt ilyen jó lehetősége arra, hogy megismerje önmagát, megtanulja szeretni saját tökéletlenségét. Még sohasem volt ilyen jó esélye arra, hogy valóban szembenézzen a félelmeivel, fejlődhessen, megbocsáthasson a másiknak, és végleg elengedhesse őt." Azóta nagyon sok válófélben lévő embernek mondtam el, hogy egykori szerelmük, akit most olyan elkeseredetten gyűlölnek és annyira elítélnek, valójában a legnagyobb ajándék a személyes fejlődés szempontjából. Ezt a társat valóban az ég küldte, de nem azért, hogy a szerelem mesebeli bárányfelhőin üldögéljen, hanem hogy gyakorolhassa önmaga és a társa elfogadását, értékelését és az igazi szeretetet.
Azt mondjuk, azért kellett szakítanunk, elválnunk, mert a másik olyan volt, amilyen. Azt mondjuk, hogy csak akkor tudjuk szeretni, ha olyan, amilyennek mi elképzeljük, és azt teszi, amit mi szeretnénk. Valószínűleg azonban már időtlen idők óta öntudatlanul is pontosan ugyanígy viszonyulunk önmagunkhoz is: leszakítjuk és kilökjük a személyiségünkből azokat a vonásokat, amelyek nem állnak összhangban az értékítéletünkkel. Újra és újra arra kényszerítjük magunkat, hogy megfeleljünk a másiknak és alkalmazkodjunk, mert úgy gondoljuk, hogy az csak akkor fog elfogadni és szeretni bennünket.
Ha mindent a társunkra vetítünk ki, ha megszabjuk, hogy milyen legyen, mit tegyen és mit ne tegyen, hogy szeretni tudjuk, akkor ez nem szeretet, hanem bizonyos viselkedésminták megkövetelése és ellenőrzése.
Mindenekelőtt azonban kimondatlanul is benne rejlik a tudattalan érzés, hogy valamire szükségünk van ahhoz, hogy boldogok és szabadok legyünk, és biztonságban érezzük magunkat. És természetesen az az ösztönös igény is, hogy csakis a partnerünk felelős mindezért, neki kell biztosítani mindezt a számunkra.
Vágyunk egy megmentőre, aki megadja, amire szükségünk van. Ez a késztetés valójában gyermekkorunkból maradt vissza, amikor a nálunk idősebbek és a felnőttek erő tekintetében felülmúltak bennünket. A velük való kapcsolat során felfedeztük, hogy bizonyos dolgok hiányoznak belőlünk, amelyek bennük megvannak, ez pedig a sebezhetőség és a tehetetlenség érzését ébresztette fel bennünk. Gyakran meg kellett élnünk, hogy a nálunk erősebbek elutasítják és elítélik a viselkedésünket. Ugyan már rég felnőttünk, de még ma is igyekszünk kedvesek és barátságosak lenni, hogy elkerüljük a kellemetlen tapasztalatokat. Még ma is bolyongunk a világban, gyógyírt keresve a régi sebeinkre. Még mindig magunkban hordozzuk a régi félelmet attól, hogy mások felelőtlensége, szeretethiánya és gyengesége fájdalmat okoz nekünk.
Éppen ezért olyan viselkedést követelünk meg környezetünktől, amely biztosíték lehet arra, hogy ne kerüljenek napfényre múltbéli sérüléseink. Ha pedig nem felel meg ezeknek az elvárásoknak, és a hiányosságaik miatt mégiscsak szembe kell néznünk a saját fájdalmunkkal, akkor tudattalanul ismét tehetetlen gyereknek érezzük magunkat, és úgy gondoljuk, egyetlen kiút van: el kell hagynunk a társunkat, el kell szakadnunk tőle, el kell válnunk, hogy visszanyerhessük saját erőnket.
Azok az emberek, akik képesek életteli, ugyanakkor tartós kapcsolatban élni, a legtöbbször már megtanulták önmagukat adni, és nem foglalkoznak azzal, hogy elég szeretetreméltóak-e, vagy sem. Megtanulták, hogy a szeretet nem függhet a másik ember viselkedésétől és saját vágyainktól. A szeretet nem azért alakul ki, mert állandóan kedvesek és barátságosak vagyunk. Nem is akkor, ha a másik igyekszik megfelelni a bennünk élő, tökéletes társról alkotott elképzeléseknek. Ha úgy érzi, hogy valami még hiányzik az életéből a boldogságához, az valójában önfegyelmet követel Öntől, és állandó hajlandóságot a fejlődésre, a tudat tágítására és a nyitottságra. Ha valami hiányzik a teljességhez, akkor bátorságra és kitartásra van szüksége, hogy elviselhesse azt a magányt, ürességet, és szenvedést, ami együtt jár ezzel a belső növekedéssel. Ez a szeretet. Olyan szeretet, amely lehetőséget ad arra, hogy szabadon kibontakoztathassa az Önben rejlő lehetőségek teljes tárházát. Ez a szeretet együttérzést ébreszt bennünk a másik hiányosságaival szemben. Ez a szeretet gyógyít, és megszabadít az életünk kezdetén kialakult, de még mindig nagy súllyal ránk nehezedő függéstől, dühtől, keserűségtől- és a másik ember szeretetének és odafigyelésének állandó keresésétől. A szeretet egyetlen valódi célja a spirituális növekedés és a személyes fejlődés.
A szakítás, elválás hatalmas lehetőséget nyújt ehhez.
"Míg a halál el nem választ." Napjainkban, amikor minden állandóan változik, és egyre újabb vágyképekkel bombáznak bennünket, amelyeknek lassan már semmi közük a természethez és az emberi társadalomhoz, talán fenyegetőnek is tűnhet ez a mondat. Egy egész életen át tartó kötelék egyetlen emberrel?? Elképzelhetetlen. És mégis minden ember erre vágyik.
Lényünk legbelső magja ezt a tartós, mély együttlétet keresi. Ugyanakkor igényli a szabadságot is, hogy növekedhessen és kibontakozhasson. Ellentmondásnak tűnik? Pedig egyéniségünk és tökéletlenségünk elfogadása jelentheti az egyetlen alapot ahhoz, hogy kapcsolatunk éretté váljon, és igazi szeretet bontakozzon ki. Akkor válunk igazán szabaddá, és akkor leszünk képesek szeretetben elválni, ha elfogadjuk ezt a mély köteléket, amely annál erősebbé válik minél inkább meg akarunk szabadulni tőle. Ezért szakítson a szíve legmélyéről- és tanulja meg szeretni egykori partnerét, hogy valóban elszakadhasson tőle.
~ szeretettel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése