A kezdet és a vég misztériuma

A kezdet és a vég misztériuma- tanítás egy macskától.

Nincs kezdet és nincs vég. Az élet szüntelenül jelen lévő, áramló forgatag. Belépünk, és kilépünk, folytonosan vagyunk, tapasztalunk, változunk, váltunk, akár létformát is. Egyszerűen nem tudunk meghalni, a halál nem létezik, csupán egy egyszerű illúzió- az ébredés illúziója.

Meghalni annyi, mint egy másfajta öntudatra ébredni, egy sokkal teljesebb valóság tudatára, minden más csak átmenet. Hogy miért születünk és halunk meg? Miért leszünk és vagyunk ennek a körforgásnak a megtapasztalói?

Legfőképp, miért szenvedünk? Miért éljük meg és át néha az annyira vágyott boldogság és bőség árnyoldalát is?

Kedvesem. Minden csupán nézőpont kérdése. Ha átélem azt, amit nem szeretnék, ezzel pontosan annak tudatában kerülhetek, amit valójában én szeretnék, amire én valójában vágyom.

Itt az ideje másképp tekinteni a dolgokra, ideje kialakítani egy sokkal rugalmasabb nézőpontot, és a legfőbb ideje FIGYELNI.

Megfigyelni, mi történik az életemben, mit akar az életem oly sok szereplőn keresztül elmondani számomra? Itt, most épp mi kelti fel a figyelmem? Mivel kapcsolatban érzek harmóniát? Merre érzékelek ’hívást’, illetve ösztönzést a cselekvésre?

A körülöttem lévő dolgok, és az életembe belépő emberek, helyzetek mit szeretnének átadni számomra? Nincsenek véletlenek, mégcsak véletlenül sem. Egyszerűen nem léteznek, verd ki a fejedből őket, egyszer s mindenkorra. Minden, MINDEN meghatározható, pontos okkal történik az életünkben! Nem véletlenek a körülményeink, kapcsolataink sem…

Minden fölött átvehető az irányítás, mindent alakíthatok úgy, ahogyan én szeretném. Ez az igazság. Megváltoztathatom a hozzáállásomat a dolgokhoz- bármihez! Meg tudom azonnal változtatni. Bármikor el tudok menni abba az irányba, ami hozzám a lehető legközelebb áll. Bármikor dönthetek úgy, hogy az életem, az én Valódi Énem legteljesebb kivetülése legyen.

Legyen.

Spontán csoda

Futás közben alig láttam a hóeséstől, így rövidesen sétára váltottam. 

Annyira élvezetes, amikor az ember lába alatt ropog, és nyöszörög, egyszóval  megszólal a hó... egy igazi vizes párbeszéd veszi  kezdetét. Ismét elcsodálkoztam a fehérségen, ami ellepi a tájat. Tehát folytatódik a megtisztulás. Csillog villog a hó a lámpák fényében, és egyszerűen nem tudok betelni a lehullott hópihék szikrázó fényjátékától. Annyira lenyűgöző a látvány!

Olyan, mintha  nem is a megszokott vidéken járnék, egy egészen új, fehér köntösben a régi is újként tündököl. Gyémántpor lepi el, burkolja be a tájat... egy igazi, hófehér szivárvány. Szemeim folyamatosan keresik az újabb szikrákat, mély lélegzeteket veszek, próbálom magamba szívni a fehér szivárvány apró tündöklő morzsáit.

Hátranézek, lábnyomokat hagyok magam után. Cipőm talpnyoma feketéllik a fehérségben, de még ez is gyönyörűséges, ahogyan megtöri a lábnyom, a fehér takaró szikráit.

Lélegzetelállítóan szép a havazás, nagyon élvezem, és örülök, hogy egyszerűen csak nézhetem ezt az egészet, és valahogy a részesévé válok a nagy egésznek.